Bevezetés az operációkutatásba. Churchman C. W., Ackoff R., Arnoff L. 1957.
Az operációkutatás eredetileg a második világháború idején, Angliában alakult ki, majd fejlődését gyorsan átvette az Egyesült Államok is. Az operációkutatást tehát elsőként katonai problémákra alkalmazták, és csak a háború után kezdték alkalmazni a pénzügyi, ipari és polgári irányítás problémáira. Kezdetben ez a folyamat Angliában haladt gyorsabban, egészen 1951-ig, amikor az operációkutatás szilárd talajra lelt az amerikai iparban, és az Egyesült Államokban is gyors fejlődésnek indult.
Bár a később operációkutatásként ismertté vált terület munkája katonai szervezetekben kezdődött, fejlődése és önálló tudományággá válása az ipari fejlődés jól ismert folyamatával analóg módon írható le. Az ipari forradalom előtt a termelést főként kisvállalkozások végezték, ahol minden irányítást egyetlen tulajdonos látott el, aki beszerzett, tervezte és irányította a munkát, értékesítette a termékeket, felvette és elbocsátotta a munkásokat, és így tovább.
Ezt követően megtörtént az irányítási funkciók megosztása. Megjelentek a termelési osztályok, az értékesítési osztályok, a pénzügyi osztályok, a humánerőforrás-osztályok és mások vezetői. A növekvő gépesítés, amelyet részleges automatizálás kísért, az ipari termelés még gyorsabb növekedéséhez vezetett, ami a műveletek szétaprózódását és az irányítási funkciók további tagolódását idézte elő.
A számos különálló művelet megjelenése elkerülhetetlenül szükségessé tette olyan irányítási pozíciók létrehozását, amelyek e műveletek irányítására szolgálnak. Napjainkban egyre kevesebb termelési osztályvezető áll közvetlen kapcsolatban a termelő üzemekkel. Ők valójában olyan alkalmazottakká váltak, akik tisztán szervezési funkciókat látnak el.
Az irányítási funkciók egyre növekvő differenciálódásával és tagolódásával párhuzamosan nőtt a tudósok érdeklődése az ipari szervezetek különböző termelési osztályain felmerülő problémák iránt. A tudósok különösen egyre nagyobb figyelmet fordítottak az ipari termelés kérdéseire, és közös erőfeszítéseik eredményeként számos új alkalmazott tudományág jött létre a maguk szakosodásával — gépészmérnökök, vegyészmérnökök, ipari építőmérnökök, statisztikai minőségellenőrzési mérnökök és termelésirányítási szakemberek. Más területeken piackutatási, ipargazdaságtani, ökonometriai, munkaügyi kapcsolatok pszichológiájával foglalkozó, ipari szociológiai és hasonló alkalmazott tudományos szakterületek szakemberei jelentek meg.
Az irányítási funkciók e differenciálódási és tagolódási időszakában egy új típusú irányítási probléma kezdett kialakulni és formát ölteni — olyan problémák, amelyeket szervezési-irányítási jellegűnek nevezhetünk. Ezek a problémák a vállalaton belüli funkcionális munkamegosztás közvetlen következményeként keletkeztek, amely megteremtette a szervezési tevékenység szükségességét. Bármely szervezetben minden szakosodott osztály a teljes munka egy bizonyos részét végzi el. Az egyes munkarészek elvégzése szükséges a szervezet átfogó céljainak eléréséhez. Ám az ilyen munkamegosztás következtében minden szakosodott osztály kialakítja a saját céljait.
A szervezési típusú problémák megjelenésével létrejött az irányítási tanácsadó pozíciója. A tanácsadók szerepe abban áll, hogy segítsenek megoldani a felmerülő szervezési problémákat, felhasználva a hasonló problémák más területeken való megoldásában szerzett tapasztalataikat. Az általuk alkalmazott módszer abból áll, hogy a javasolt megoldások elemzésekor azonosítják, mi közös egy adott osztály bizonyos problémáiban. Természetesen fokozatosan megjelentek olyan kísérletek is, amelyek e megoldások közös szerkezetének (egy „modell” felépítésének) és a talált szerkezetek helyességét ellenőrző általános elveknek a megtalálására irányultak. Ezek a kísérletek elvezettek a szervezési típusú problémák vizsgálatához szükséges tudományos megközelítés igényéhez, bár meg kell jegyezni, hogy tudományos eredményeket időről időre már az operációkutatás megjelenése előtt is alkalmaztak ezen a területen.
A második világháború alatt a katonai hatóságok számos tudóst kértek fel stratégiai és taktikai problémák megoldásának segítésére. E problémák közül sok pontosan abba a típusba tartozott, amelyet szervezési problémáknak neveztünk. A tudomány különböző ágainak képviselőit munkacsoportokba szervezték, amelyek feladata az erőforrások felhasználásának optimalizálása volt. Ezek voltak az első operációkutatási csoportok.
Az operációkutatás — amely az ipari szervezetek növekedésével párhuzamosan alakult ki mint tudományág — célja, hogy tudományos alapot biztosítson az irányítás számára a szervezet különböző osztályai közötti kölcsönhatásokkal kapcsolatos problémák megoldásához, a szervezet átfogó céljainak elérése érdekében.
Optimális megoldásnak azt tekintjük, amely a szervezet egésze szempontjából a legelőnyösebbnek tűnik; szuboptimális megoldásnak pedig azt nevezzük, amely a szervezet egy vagy több része szempontjából a legelőnyösebb.
Az operációkutatás végzése során arra törekszenek, hogy a teljes szervezet lehető legnagyobb részére nézve találják meg a legjobb megoldásokat. Amikor például egy vállalat karbantartási problémáját operációkutatási módszerekkel próbálják megoldani, a cél a különböző karbantartási politikák termelés egészére gyakorolt hatásának figyelembevétele. Ennél tovább is lehet menni, és megkísérelhető meghatározni, hogyan hat ez az adott cégre, ami viszont az egész iparágra kihat, és így tovább. Ahol lehetséges, azt is igyekeznek figyelembe venni, hogy a termelési osztályra gyakorolt hatás miként érinti a többi osztályt és a céget mint egészet. Az operációkutatásban arra törekszenek, hogy a kölcsönhatásokat vagy ok-okozati összefüggéseket olyan mértékben vegyék figyelembe, amennyire ez lényegesnek tűnik. Ugyanakkor bármely konkrét esetben az operációkutatás terjedelme a gyakorlatban rendszerint korlátozott, akár azért, mert a szervezet magasabb szintjeihez való hozzáférés korlátozott, akár az idő, a pénz és az erőforrások korlátai miatt.
Az ideális törekvések és a reális lehetőségek között mindig van szakadék. Mindazonáltal az operációkutatás alapvető célja a szervezési típusú problémák optimális megoldásainak megtalálására redukálódik, figyelembe véve a szervezet egészének működését. Az operációkutatás céljának ez az általános jellege a rendszerszemlélet egyik példája, hiszen „rendszeren” funkcionálisan összefüggő komponensek egymással összekapcsolt komplexumát értjük.
A problémák rendszerszemléletű megközelítése nem jelenti azt, hogy a legáltalánosabb formában megfogalmazott problémát egyetlen kutatási projekt keretében kell megoldani. Bármennyire kívánatos is lenne ez, a gyakorlatban ritkán valósítható meg. A gyakorlatban az átfogó problémát általában részekre bontva, bizonyos sorrendben oldják meg. Sok esetben az átfogó probléma előre nem fogalmazható meg, de az egyik szakaszban kapott megoldás lehetővé teszi a következő lépés meghatározását.
Röviden: bár a rendszer minden részének egyidejű optimalizálása igen kívánatos lenne, a gyakorlati korlátok általában a rendszer egyes részeinek szekvenciális optimalizálását követelik meg, a lokális optimumok párhuzamos, kölcsönös összehangolásával, a probléma egészére vonatkozó optimális megoldás meghatározása érdekében.
Abból az állításból, hogy az operációkutatás a rendszer lehető legnagyobb részének leírására törekszik, nem következik, hogy a rendszer egészének tanulmányozásával kell kezdeni. Az operációkutatási tanulmányok többsége korlátozott terjedelmű, ismert problémákkal kezdődik. Ezt követően azonban a vizsgálat határai a körülmények által megengedett mértékben kiterjesztésre kerülnek. Lényegében a vizsgálat terjedelme olyan mérték, amely az operációkutatás egyik megkülönböztető jellemzőjét határozza meg. Ennek megfelelően egy operációkutatási tanulmány igen gyakran ugyanazokkal a problémákkal kezdődik, amelyekkel egy gépészmérnök, ipari építőmérnök, vegyészmérnök vagy piackutató is kezdhetné, ám ritkán ér véget ilyen típusú problémákkal.
Az operációkutatásra jellemző, hogy minden probléma megoldása során újabb problémák merülnek fel. Ebből világos, hogy az operációkutatási módszerek alkalmazása hatástalan, ha szűk, korlátozott problémákat oldanak meg. A legnagyobb hasznot a folyamatos, kumulatív kutatásból lehet nyerni — vagyis az egyik problémáról a másikra való szekvenciális áttérésből. Ez magából az operációkutatás fent megadott céljainak meghatározásából következik.
Az operációkutatás egyik legfontosabb jellemzője az optimális megoldás megtalálására, az optimális stratégia vagy terv meghatározására irányuló törekvés. A feladat nem az, hogy a meglévőnél jobb megoldást találjunk, hanem hogy az összes lehetséges megoldás közül a legjobbat találjuk meg. Egy ilyen megoldás nem mindig érhető el a tudomány jelenlegi állása, az idő, az erőforrások vagy a képességek elégtelensége által szabott korlátok miatt. Az operációkutatás erőfeszítései azonban folyamatosan az optimális megoldás, vagy az ahhoz lehető legközelebbi megoldás megtalálására irányulnak.
A végső döntés azoké, akik a műveleteket irányítják, nem azoké, akik azokat tanulmányozzák. Az operációkutatási csoport csak megoldásokat javasolhat, vagy alapot biztosíthat egy adott megoldás kiválasztásához. Emellett segítséget nyújthat a döntés végrehajtásában is, miután az megszületett.
Összefoglalva, az operációkutatás a legáltalánosabb értelemben úgy jellemezhető, mint tudományos elvek, módszerek és eszközök alkalmazása a szervezeti rendszerek működésével kapcsolatos problémákra, azzal a céllal, hogy az e rendszereket irányítók számára optimális megoldásokat biztosítson.